Magyarországon élünk, és a mi társadalmunkban tabunak, cikinek számít, ha valaki képtelen megküzdeni egy problémával és külső szakértőhöz fordul segítségért. Ez a gyengeség, sebezhetőség, inkompetencia jele és annak bizonyítéka, hogy az illető „nem normális”, netán még felállíthatnak róla egy olyan diagnózist a pszichiátrián, ami, stigmaként kíséri és kísérti mindenhova.
Ők az „elfojtós típusba” tartoznak, akik mélységesen szégyellik és nem beszélnek senkinek a problémájukról. Teljesen elszigetelődnek és a súly a vállukon egyre nő és nő, amíg össze nem roppannak alatta vagy bele nem rokkannak.
A „mindent kiadok magamból típusba” sorolhatók, fű, fa virágot (családtagjaikat, barátaikat, kollégáikat. beleértve) „traktálnak” – hosszasan és fáradhatatlanul – problémáikkal. Ezzel a zavarba ejtő viselkedéssel és kellemetlen helyzettel mások gyakran nem tudnak mit kezdeni és egy idő után roppant terhessé válik számukra az egész.
Bármelyik típusról legyen is szó, az a közös bennük, hogy ezek az emberek képtelenek saját maguk megoldani problémájukat ugyanakkor külső szakértőhöz sem hajlandók fordulni.
Ha az Egyesült Államokban élnénk, akkor bizonyára mindez sokkal könnyebben menne és nem jelentene akkora nehézséget hiszen ott szinte mindenki jár pszichológushoz, terapeutához vagy valamilyen szakemberhez, olyan gyakorisággal, mint amilyennel mi a heti bevásárlásainkat végezzük.
Ott ez a „normális”, bevett szokás és még menő is azt mondani, hogy: Megyek a „therapist-emhez”. Igen, ott az emberek nem a fodrászuknak vagy a kozmetikusuknak panaszkodják ki magukat, hanem egy független szakértőnek.
Hol az egyensúly? Mi a jobb kulturális, mentalitásbéli szokás, mi az egészségesebb felfogás? Ha az ember minden héten szakértőhöz rohan és teljesen „terápia, illetve terapeuta” függővé válik? Vagy ha nem tud, vagy nem mer segítséget kérni, így aztán problémája csak súlyosbodik és teljesen eluralkodik az életén?